EGY KÖNYVTÁRBA INVITÁLLAK: https://nuuvella.hu/kovacs_karoly?i=46538d35260  

Kérlek, regisztrálj és olvasgass a Nuuvella oldalamon! Folyamatosan teszek fel írásokat. 

Itt megvásárolható

https://publioboox.com/termek/dugovics-titusz-igaz-tortenete/ 

Tituszról, erről a legendás vitézről mindenki csak annyit tud, hogy élete árán is megakadályozta Nándorfehérvár elestét. Pedig ez csak egy pillanata volt a végtelenül izgalmas élete utolsó percének. A történelem nem is említi az elrablását, majd azt, hogyan küzdött meg az életrevaló kisfiú már tíz évesen a megpróbáltatásokkal. Persze honnan is tudtak volna a történészek a szépséges asszonybarátnéról, aki az életét is odaadta volna érte… vagy Mehmetről az öreg barátról, esetleg Kurszánról a kegyetlen janicsárról. A tyúkos menyecskével megesett eset, vagy a nagy szerelem Bözse sincs jegyezve a történelemkönyvekben, sőt, Lenuska naccsága sem, akinek legalább nyolc csemetéje igencsak hasonlított a vitézre. Ez a néhány mondat csak sejteni engedi, hogy a nagyszerű csibész, az önzetlen gyógyító élete egy nagy kaland volt, ami itt, most, a harcokkal együtt hitelesen el van mesélve Titusz által, aki több mint ötszáz év után újra összetalálkozik Bözse naccságával.

A regény 203. oldalától, egy kis részlet

 

Bözse szerencsére éppen háttal állt, hallottam, ahogy elneveti magát, – napok óta most először. Erről eszembe villant, nem lesz ez így jó, igazítanom kell a bemutatásán, és mintha mennyire örülnék ennek, még megtoldottam

            – Szerencsére, ha énekelve beszél, egészen jól tudja ejteni a szavakat. Igaz, akkor nagyon elvékonyodik a hangja, de legalább érthető.

            – Az a fontos, hogy az esze ép, a többi nem számít! – Lonka néni öröme határtalan volt.

            – Mennyi ideig maradhat a gyerek, Titusz fiam? – Az atya legalább annyira fellelkesült a jöttünkre, mint a testvére.

            – Maradhat, ameddig szükség lesz rá atyám. Én is maradok a környéken még, amíg hasznomat veszik, csak utána indulok tovább.

            – Akkor én is megyek veled! – hajolt a fülemhez Bözse.

            – Az nagyon jó lesz, ha itt marad, mert nem tudom meddig tudok még lábra állni, sajnos Lonka szeme sem sokkal jobb, mint az enyém. Ha nem küldenek másik papot, misét sem lesz kinek celebrálnia, mert hamarosan székhez köt az öregség.

            – Most még vissza kell mennem nekem is, mert az esküvőre, meg a mulatságra őrnek szegődtem, keresnek majd, hogy  a posztomon strázsáljak, de ez a fiú, meg a bátyja máris dolgozhat!

            – Azt már nem, innen el nem mész, mert utánad megyek! – sziszegte felém Bözse.

            Ettől a naptól megváltozott az életem. Akkor mindjárt nem éreztem a változást, de ahogy telt az idő, egyre csak vártam, legyen már egy kis szabadságom, mégis minél jobban igyekeztem, annál több lett a feladatom. Igaz, akkor ott maradtam egész nap, sőt még éjszakára is, és nyugodt lélekkel mondhatom, az eddig megélt összes örömeimet egyetlen éjszaka újraélhettem.

            Úgy volt az, hogy Bambolicsot visszaküldtem, lássák, nem veszett el, és ha utánam kérdezősködtek, elmutogatta, merre gyógyítom a sebesültet, lábtöröttet, vagy ami éppen eszébe jutott. Mi azonnal hasznossá próbáltuk tenni magunkat, bár ez inkább csak rám vonatkozott, mert Bözse az égvilágon semmihez sem értett.  Ismerte a kerti veteményt, a konyhában otthonos lehetett, de amit munkának nevezhettem, az nem akart sikerülni neki. Húzta a gazt a templomkert hátsó végében, de hamarosan kiderítette, annak semmi értelme, és szerinte a paréj sokkal szebb növény, mint a cirok, maradjon az csak ott, ahol megszületett. Az atya támasztotta a falat, boldog mosollyal hallgatta a munkálkodásunkat, a néne meg valahol bent a paplakban főzött, mert amit hoztam – kölest, meg ezt-azt, – azonnal feltette főni, amint megérkeztünk.

            – Ennek a Jani gyereknek a szállását is rendbe kéne hozni! – szóltam az atya felé jelezve, van ennek igazi fiú neve is.

            – Van ám ott bent mindenféle, jobb lenne, ha mindjárt hozzáfognátok, nehogy besötétedjen, mert utána már hiába, meg sem találnátok a priccset!

            Mentünk azonnal, de hogy jobban rájöjjek az itteni szokásokra, csalafintán kérdeztem.

            – Lonka néni nem akart előbb elvinni valamit onnan, nehogy rosszul tegyünk-vegyünk és elkeverjük  a dolgokat.

            – Be nem tenné a lábát, ha bottal vernék, akkor sem! A hívek vittek oda fedél alá lomokat, amikor segíteni hívtam őket nagyobb ünnepek előtt.

             Nem is volt az az épületecske olyan kicsi, még el is volt két helyiségre osztva. Régen, amikor még mozgalmasabb volt erre az élet és jobb sorsa volt az itt lakóknak, egyikbe a lovat kötötték be, a másikban a templomszolga lakott családostól.

            Tele volt az zsúfolva, egymásra dobálva kitört lábú szék, szerszámok, sőt, még egy faragott szent is a falat támasztotta. Régen csinálhatták a faszobrot, sok nemzedéket kiszolgálhatott, mert az oldala ki volt rothadva – talán azért volt kitéve –, és még látszott, hogy verébfészket borítottak ki a szent kabátjából,  mert a maradék még lógott az oldalán. A belső szoba, amit Bambolics lakhatott évekkel azelőtt, meglepően tágas volt. Hatarasznyi szélességű nagy dézsa, támaszkodott a falnak döntve, mellette öntöttvas kondér, akkora lyukkal az alján, hogy az ujjam belefért.

            – Nincs itt semmiféle priccs! – forgolódott Bözse

            – Hát ez? – és dobáltam le a kacatot a sarokban lévő földbe ásott lábú ágyról. Amikor készítették, legalább három embernek szánhatták akkora volt, amolyan  széle hossza egyforma.

            Honnan került egy szolgaházba lenvászontakaró elképzelni sem tudtam, de ami még meglepőbb volt, úgy nézett ki, mint amit reggel mostak a patakban. Bözse rázta a szalmazsákot, lazította a belsejét, igazította a takarót, messze behajolva, hogy a falig érjen. Talán az ördög, talán az angyal súgott, de a következő pillanatban odakaptam a tekintetemet. Úgy feszült rajta a nadrágom, hogy annál férfivadítóbb látvány talán nem is lehet. Holdkórosként léptem párat, az ösztön kényszere lobbanthatta fel a lázam, mert mire felegyenesedhetett volna, mögötte álltam, és átöleltem. Amint fordult, az arcunk majdnem összeért, a szemeink arasznyi távolságról mélyedtek egymásba. Meglepődött, mert bár tudta, várta, hogy egyszer végre megtörténjen; minden gát szakadjon át köztünk, de hogy pont most, az mégis váratlanul érte.

            – Bejöhet a pap, vagy az öregasszony! – csak ennyit tudott kinyögni hirtelenjében.

            A pillanat varázsa engem is megzavarhatott, mert kerestem a szavakat; mit bánom én, egyáltalán nem érdekel sem a pap, sem a világ összes öregasszonya. Következő pillanatban a faragott szent adott feloldást a bénultságomból, amit a válla felett átnézve megpillantottam. Finoman elengedtem, a kezem lassan csúszott le a derekán, majd a korhadt szoborhoz léptem és átnyalábolva az ajtónak támasztottam.

            – No, Lonka néném, ezen próbáljon bejönni – buggyant ki belőlem.

            Mintha az utolsó akadályt csapta volna szét egy villám, úgy tört ki Bözséből a felszabadult sikoly-nevetés, és mint egy eszelős hajtogatta vihogva: Na, most gyere be!  Na, most gyere be! Már öleltem, amikor még mindig fel felnevetett, bár már inkább a szégyenlős zavarát űzte, hogy átadhassa magát a valósággá vált, sokszor végigfantáziált gyönyörűségnek.

            Nem mesélem el hogyan töltöttük el a délutánnak ezt a csodás szeletét, mert az úgysem érthető, azt érezni, megélni kell. Más volt, mint eddig bármelyik esetem, amikor asszonynéppel hozott össze a jó sorsom, bár mindegyikre csak hálával gondolhatok. Jó volt bolondozva csipkelődni, játékosan belemarni egymásba, amint a gyönyörök csúcsáról pihegve a visszatértünk a valós világba, és bár én csiholtam volna újra a tüzet, az ő józansága visszafogott.

            – Most ne, inkább menjünk újra ki, nehogy félreértsék a távollétünket!

            – Te csak maradj, pihend ki az utóbbi napok őrületét – mosolyogtam visszafordulva –, és vedd vissza az én szép régi ruhámat, hátha idetolakszik valaki vizitre!

            Felült a priccsen, nézte, hogy fordítom el a szobrot az ajtótól, és támasztom a falnak. A tekintetünk újra összeakadt, cinkos rebbenésekkel cikáztak az érzelmek, a kimondhatatlan egyszerű esküvések. Ez a pillanat volt az, mint másnak a pap és, az ismerősök serege előtt tett esküvés, hogy bármi történik is ezután, innentől közösek az örömeink, közösek a bánataink, innentől nincs visszaút.

            Tettem-vettem a bokrok alatt, próbáltam az elburjánzott mogyoróbokrok között kitisztítani az utat. Lonka néni már keresett bennünket, szerencsére meglátott, eszébe sem jutott, hogy a házunkhoz menjen szólongatni, merre vagyunk.

            – Erre vagyok, kedves néném!

            – Hát a fiúcska merre van? Gyertek, megfőtt az étel!

            – Elaludt, nagyon megviselték az utóbbi napok.

            – Szólj neki fiam, neki is ennie kell, bármilyen fáradt is. – Indult vissza, de még megjegyezte. – Azért elég buta dolog volt lánynévvel csúfolni azt a gyereket, szégyellni fogja, ha majd lányokkal incselkedik!

            Nekem is járt már az eszem azon, hogy lehetne a nadrágos Bözséből igazi szoknyás Bözsét csinálni, hát kicsit tétovázva próbáltam magyarázkodni.

            – Nem is tudom, hol kezdjem, de nektek is ismernetek kell Néném asszony ezt a fura történetet.

            – Mondjad már, hadd hallom!

            – Van ennek a Jani gyereknek, egy ikertestvére, onnan kezdődött a keveredés a nevével. A másik egy lány, akit otthon hagytunk, csak ezt a fiút hoztuk a lakodalmas menettel, hogy találkozzon a bátyjával. Vele keverték össze kiskorán, mert igaz, hogy egyik fiú, másik lány, de akkor is annyira hasonlítottak, ha ruha volt rajtuk, hogy egymás nevére ugyanúgy értettek, mint a sajátjukra.

            – Széplány lehet, mert ez nagyon helyre kis legényke, és ha még most is hasonlít…

            –  Hasonlít az, csak annak nagy, bodor a haja, mert szeret a folyóban fürödni.

            – De megfigyelted te!

            – Meg ám! Volt időm, mert hetekig náluk laktam.

            – Csak nem vetettél szemet rá te világcsavargója?!

            – Visszamegyek én még azért Lonka néném! Visszaviszem ezt a gyereket, és elhozom a lyányt, ha megígéri, hogy az atya összead bennünket!

            – Hú de forog az agyad Titusz fiam! – nevetett szívből.

            – Tudja az, hogy elmegyek érte. A fiút várják vissza a szülei, mert nagy arra a szegénység,, és  veszélyes az élet.

            – Veszélyes ám, nagyon veszélyes! – komorodott el az idős asszony. – Tavaly az egész falu, meg még a környékbeliek is mind behúzódtunk a hegyek közé az erdőségbe. Kegyetlen idők járnak.

            – Mitől lett az a nagy felfordulás?

            – Hát a török rabolt, űzött el mindenkit, ahogy mesélték a menekülök.

            – Annyian voltak?

            – Még a nagy várat is ostromolták hónapokig, de azzal nem bírtak.

            – Erre is jártak? – Nagyon meglepett ez a hír, eddig senki sem mesélt róla.

            – Szerencsére idáig nem merészkedtek fel. Félve jöttünk vissza, amikor a kastélyban maradt néhány fegyveres közül egyik hozta a hírt, hogy elmentek. Minden úgy volt, ahogy hagytuk, még az erdei haramiák sem mertek erre portyázni.

            – Mindjárt szólok a fiúnak, hogy jöjjön! –eszméltem, hogy a néne estebédre hívott előbb bennünket.

            Szépen telt az első napunk. Mentünk Bözsével a szegényes lakomára. Lonka néni, mintha valami nagy eseményt ünnepelnénk, a legszebb tányérjait szedte elő. Olyan fakanalakat rakott elénk, amelyikeket még nem használt senki, frissen faragva várták, hogy valaki szája felszentelje őket. Már esteledett, még akkor is beszélgettünk – egy öntöttvas kondér volt leborítva mellettünk –, és lökdöstük a parazsat. Meséltem róla, hogy egy hasonlóan lyukas kondérban főztük valamikor rég Mehmettel az étket. Be is akartam mutatni mennyire jól be lehet azt a lyukat csinálni. Faragtam bele egy fadugót, és amíg melegedett benne a víz lestük, mikor ég el a kiálló rész, mikor oltja el a tüzet. Talán életében nem bolondozott annyit a két idős testvér, mint most az én lyukas kondérom mellett. Bözse is bólogatott, amikor az atya fogadott velem, kiég az onnan, mielőtt a víz felforr.  Még amikor  kis favödörrel hoztam a vizet a kútról, eszembe jutott a dézsa ott bent a házunkban. Ha már eddig nem dőlt össze, talán csak meg kéne locsolgatni, és bedagadna, hogy akár a víz is megmarad benne.

            – Mit szólna atyám, ha bedagasztanám a nagy dézsát ott bent ezzel a forró vízzel?

            – Hozd ki fiam és dagaszd csak, jó lesz, ha újra össze tudjuk gyűjteni az esővizet az eresz alatt!

            – Kell annak vagy két nap mire mozdítható lesz, ott kell neki maradni egy darabig!

 

 

Nősülésem egy rozoga dézsában

 

            Addig-addig bolondoztunk, újabb és újabb kondérral forraltuk a vizet, hogy a mi dézsánk megtelt, és meg is maradt benne. Az atya még egy közös esti imát kezdett, amit mondtunk utána, majd behúzódtunk, hogy kipihenjük a napi fáradalmakat. Amikor behajtottam az ajtót, újra nekitámasztottam a szentet, biztonságosabb az alvás úgy, meg hát…

            Bözse élvezettel locskálta a meleg vizet a kezével, nem is gondolta, hogy nekem nem az esővíz miatt kell a dézsa. Már majd megvesztem a vízért, megszámlálhatatlan nap telt el, mióta a nagy folyón átkeltünk, és én azóta meg nem merülhettem. Úgy látszik vízi emberré váltam az évek alatt, nagyon kívántam már a lubickolást. Annyira azért nem volt nagy az a dézsa, hogy úszni lehessen benne, főleg nem két embernek, de mégis, talán az éj felén túlig benne ültünk, és mindent, amit két nagy gyerek, vagy inkább két elszerelmesedett ember kívánhat, azt mi kicsikartuk ott a sorstól.

            Másnap még maradnom kellett, mert Bözse az istenért sem akart egyedül maradni.

            – Én is veled megyek, megvárlak majd valahol az erdőben – erősködött – hátha Ilus ki tudna lovagolni valamilyen ürüggyel!

            – Majd talán később, egy másik napon, de egyelőre nem jöhetsz még a kastély közelébe sem! Holnap reggel elmegyek, és estére vissza is jövök, valahogy tudatom majd vele, hogy jól vagy!

            Riadt arccal nézett rám, hogy mégis itt hagyom, de belenyugodott, mert tudta, így kell ennek lenni. Harmadnap reggelén aztán mire virradt, már a kastélyhoz közeli kis falucska poros utcáján léptettem. Búhegynek hívták, szerencsétlen település volt, mert az itt lakóknak még több bajuk akadt a török portyázókkal, mint a hadovácsiaknak. Volt ez már felgyújtva, kirabolva, de hosszabb időre sosem néptelenedett el, mert az uradalom kastély körüli munkáit az itt lakók végezték.

            A szekértáborban ez idő tájt már ébredt a szolganép. Bambolicsot kerestem. Egyik nap  mutatta, hogy a szénapajta belső zugában van egy kitűnő fészek kiképezve; télen, nyáron ott szokott aludni, hát most is ott találtam rá. Nehezen ébredt, mert bár ő volt a viccek céltáblája, mégis kivételezett személyiségnek számított a szolganép között, így az esti tivornyát is a legvégén hagyta ott. Az uraknak eszébe se jutott, hogy az egyszerű embereknek is ünnep volt minden nap, mióta megjöttek a vendégek. Ők is összejöttek esténként munka után, és megrendezték a maguk kis mulatságait.

            – Térj már észhez, – noszogattam – sok dolgunk lesz ma! Béla uraságot láttad-e este?

Bólogatott, és mutatta, itt járt a falon kívül, engem keresett.

            – Mit mondtál neki?

Lett erre mutogatás! Alaposan akarta megismételni kezével, lábával, hogyan magyarázta el merre is vagyok. A kezeivel úgy tett, mintha tehenet fejne, a fejét oldalra fordította, ájulást színlelve lihegett, és arra mutogatott amerről jöttem.

            – Azt mondtad, hogy tehenet mentem kúrálni Hadovácsra?

Bólogatott nevetve, örült, hogy ilyen könnyen "szót" értettünk

            – Ilus naccságát a Béla uraság feleségét nem láttad valahol? – kérdeztem, de csak nézett bambán.

            Persze, hogy nem láthatta, hiszen az asszonynép nem jött csak úgy téblábolni a falon kívülre, esetleg ha hintóval kerültek a lugasig, meg vissza. Éstványt kerestem aztán, de úgy látszott, nem jutok hírekhez. Vele sem sikerült összetalálkoznom. Úgy okoskodtam, legegyszerűbb az lesz, ha az étekkészítők házához megyek, mégiscsak azok tudnak legtöbbet az urak jövéséről, menéséről, meg hát Lonka néném konyháját is fel kellett volna töltenem és onnan a legegyszerűbb az.

            – Miért keresett a Béla uraság nem tudod? – szólítottam meg az egyik szakácsfélét, akivel már idefelé alaposan összebarátkoztunk.

            – Te vagy a kiherélt Titusz? – kérdezett az üst mellől egy nagydarab ember, akit még sosem láttam, biztosan idevalósi volt.

            – Miért kérdezed, tán üzent valaki?

            – A Tölgyesi nagyságos úr kerestetett, még az este.

            Na, szépen vagyunk! Már az egész vidéken úgy vagyok elkönyvelve, mint akit tényleg kiheréltek a törökök. Első pillanatban felháborodás futott át rajtam, de aztán elmosolyodtam. Jól van ez így, gondolják csak, tőlem azt hisznek, amit akarnak, nekem elég, ha az én Bözsém tudja az igazságot.

            Híre mehetett, hogy a kastély falain belül vagyok, mert hamarosan egy lányka szólított meg, menjünk hamar a katonához, majd ő az úrhoz vezet.

            – Valami teát ismersz-e, amitől megnyugszik az ember? – faggatott Tölgyesi uram, aki végső elkeseredésében fordulhatott hozzám.

            – Az ima megnyugtatja a lelket, naccságos uram – válaszoltam, de a mély meghajlásból fel nem néztem volna, mert akkora illetlenséget mégsem követhettem el.

            – Napok óta imádkozik, nem használ neki! Volt itt pap kettő is, mégsem tudták megnyugtatni.

            – Talán egy kis áfium jót tenne, ha az uraság teában iszogatná.

            – Nem uraságnak kell az, hanem a menyasszony betegedett meg, és holnap az esküvő, ki kell kúrálni valahogy addigra. De hát mi azaz áfium?

            – Mákony annak a másik neve – fordultam felé.

            – Ne hajbókolj itt, hanem állj, mint egy uraság; elvégre királyi orvos segéde voltál.

            – Az megnyugtatja – egyenesedtem fel.

            – Az igaz lehet, csak el ne aludjon tőle!

            – Vannak még füveim, úgy együtt biztosan helyre billentik a lelkét.

            – Inkább alvajáróként vezessék az oltárhoz, csak ne siránkozzon az eget káromolva - mond–a az úr elgondolkodva.

            Szabad bejárást kaptam az asszonyok lakrészébe, ahova amúgy nem illett a férfiembernek csak úgy belesni. Itt pihentek napközben a menyasszony kíséretével érkezett lányok, asszonyok; itt csinosították magukat, itt mesélték egymásnak, ki milyen furcsaságot tapasztalt az új rokonoknál. A menyasszony külön szobában egyik nénikéjével lakott. Oda az apján kívül férfiember be nem léphetett, csak mostantól én, mivelhogy a férfiasságom helyett, a tudomány dominált az életemben. Ezt a dominál szót, a paptól hallottam még idejövet, nagyon megtetszett, így minden beszélgetésnél úgy használtam, mint a tudósok egyik felsőbbrendű kifejezését.

            Amikor beléptem abba az asszonyi lakrészbe, Ilus naccságosasszonyt kerestem a tekintetemmel, de hiába. Beszélnem kellett vele mindenáron, mert félő volt, hogy a török portyázók miatt hirtelen indulnak majd vissza, de előtte meg kell, hogy tudja, a testvére él és virul.

            – Lenuska alszik Petyuskám! – szólt utánunk az egyik idősebb asszonyság.

            Tölgyesi uram csak legyintett; mit számít az most, hát majd felébred. Igaz lehetett, hogy aludt, mert amikor kinyílt az ajtó, és beszűrődött a kinti zaj, felkönyökölt majd meglepődve nézett rám.

            – Kislányom, itt van ez a Titusz doktor, fogadd meg a tanácsait, mert ő tudja, hogyan kell bölcsebbé tenni a lelket! –, simogatta lányát az apa. – Holnap újra az én kedves vidám lánykámat akarom látni a menyegzőn! Minden praktikát ismer, bízzál meg benne!

            – Titusz?! – hallottam a szoba túloldalából, amint az ott egymással suttogók közül a háttal ülő felénk fordult.

            Ilus volt az. Megdermedtem egy pillanatra, aztán ösztönösen az ingem alá nyúltam, és az arcomhoz húztam Bözse rózsaszín kendőjét. Láttam, a látványra neki is elakadt a szava, mert csak bámult, hol a kendőre, hol a szemembe. Valóban csak pillanatokig tartott az egész, és senki más nem vett észre belőle semmit. Még az sem tűnt fel, hogy a számra tettem az ujjamat, mint amikor csendet kérünk a másiktól.

            Tölgyesi uram egyre felszabadultabban beszélt, elmúlt a görcsös idegessége. Látszott, hogy elviselhetetlen tehernek érezte eddig a lánya már-már eszelős ellenkezését a vőlegénnyel szemben. Hinni akart benne, hogy én majd hatni tudok a szerencsétlen lánykájára, aki végképp nem értette miért kell neki messzi idegenben élni majd az életét olyan emberek közt, akiktől irtózik. Magunkra is hagyott ötünket, hogy a két sógornő, a nagynéni és én majd mosolygós menyasszonyt faragunk belőle. Alig tette ki a lábát, Ilus máris súgva kérdezte.

            – Honnan van nálad az a kendő? A Bözse kendője, mi?

            – Az! – bólintottam.

            – Meghót?

            – Nem! – ráztam a fejem.

Mintha kővé változott volna, mozdulatlanná merevedett, szólni nem tudott, a három nő csak nézte döbbenten, nem értették mi lelte. A döbbenet akkor oldódott, amikor alig észrevehető mosoly suhant át az arcán.

            –  Mi van veled? – kérdezte Lenuska ijedten.

            – Á semmi, csak eszembe jutott egy régi eset!

            – Meséld már, mi az?

            – Nem számít az most! Inkább halljuk, mit akar a doktor!

            Elmondtam, ilyenkor csak a mákony okozta nyugodt, rózsaszínben játszó lelkiállapot vezethet a gyógyuláshoz. Van nekem belőle, a falakon kívül egyik ponyvás szekéren őrzöm a többi összegyűjtött füveim mellett, csak üzenni kellene Éstvány komámnak, aki a szekerek őrzője mostanában, hogy küldjön fel belőle ide a kastélyba.

            Ilus jött volna velem, hogy azt az aszalt mákgubót segíti elhozni, és meg is főzeti valamelyik szakáccsal; mert mindenáron bizalmasan szeretett volna velem pár mondatot váltani. Nem akartam újra végigmenni a nagytermen, ahol biztosan megállítottak volna az asszonyok, hát csak halkan, mintha titkos receptet magyaráznék, az ajtóig kísértem.

            – Hol van? – ragadta meg a kendőt, ami az ingem alól kilógott.

            – Jó helyen, jóllakottan, semmi baja neki.

            – Nem fulladt a mocsárba?

            – Dehogy fulladt!

            – Az ördög sem vitte magával?

            – Nem vitte azt senki sehova. Mielőtt visszaindultok, eljön látogatóba hozzád, csak megleljem a módját.

            – Itt van a kastély körül valahol? Elmegyek én hozzá az éjszaka, Béla úgyis eszméletlenre issza magát, mire besötétedik!

            – Nem lehet, sokkal messzebb van, mint gondolod! Most menj és küldj szolgát a mákonyért, ráérünk még kifundálni, hogy csináljuk!

 

 

A menyasszony „barátnéja" lettem

 

            Ment boldogan, mintha kicserélték volna, – még tán énekelt is, amikor betette az ajtót. A két nagynéni jött ment, hagyta, hogy a menyasszony nekem panaszolja a bánatát, mert ők már nagyon unták a sirámait.

            Odaültem közel hozzá, nem volt gondolatom, mit tehetnék a teafőzet itatásán túl, inkább csak abban reménykedtem, hogy csendben panaszolja a bajait, amiknek a lényegét már idefelé megtudtam tőle.

            – Hogy mehetnék egy ilyen emberhez, mondd meg? – nézett a szemembe, mintha szuggerálni akarna.

            – Ne törődj vele, az ilyent úgyis elviszi a nyavalya hamarosan, utána a magad ura leszel!

            – Te ugye nem mész vissza apámékkal? – kapaszkodott a karomba mindkét kezével.

            Hátra néztem, látják-e a nénik, hogy hozzám ért, de azok mással voltak elfoglalva, tettek vettek a ruhafogassal.

            – Ugye, maradsz? Maradj a közelemben drága barátném, mert ha mindenki visszamegy, én belebolondulok!

            – Hogy lehetnék én a barátnéd férfi létemre, és hát a nénikéd is itt marad majd, meg egyik szolgálólány, úgy tudom!

            – A barátném vagy te, ha ezek a durva öregasszonyok nem is értenék ezt.  Olyan finom a lelked, mint egy szentnek és az életedet mások megsegítésére ajánlottad fel az Istenhez. Nem kell tudnia senkinek, de te a barátném maradsz, amíg élek.

            Csak néztem az őzikeszemeibe, és nem hittem, hogy ébren vagyok. Voltam már beszorítva, mint a vad, voltam önfeledt bolondozós hangulatban, de azok egyszerű kis pillanatoknak tűntek a mostani zavart helyzetemhez képest. Megbolondult ez a világ, mert ha a játékos ötletemet, hogy a török ezt, meg ezt tette velem ilyen könnyen elhiszik, akkor nincs komoly ember messze e vidéken.

            Fura délelőtté vált az akkor. Ilus hamarosan hozta a főzetet, kezdődhetett a nyugtató kúra. Az öreg nagynéni, akinél rútabbat életemben nem láttam még, nem engedte, hogy Lenuska beleigyon a teába, amíg ő meg nem kóstolta. Kétszeresen gyűrődött a rengeteg ránc az arcán, amikor forgatta a szájában, attól lehetett félni a fancsali ábrázatát látva, hogy a múlt heti étkekkel együtt köpi szét a drága gyógy-levet, a kedves rokonságra.

            – Méz nélkül meg ne próbáld drágám!

            Mézezték egyre, addig-addig nyalakodták, hogy a menyasszonynak csak kóstoló maradt. Álmoskásan, révedező mosollyal kezdték dicsérni, hogy így édesen micsoda lelket simogató, mennyivel közelebbinek, szinte megfoghatónak tűnik a mennyei boldogság. Ilus is belekóstolt, majd annyira belelkesedett, hogy újra szaladt megkeresni Éstvány komámat, hogy egy másik főzetre valót keressen még abban a zsákban.  Dél is elmúlt már, amikor visszaért, mert nagyot kellett kerülnie. Az új rokonság kedvesen invitálta sétára a birtokon, így azt hittem, már vissza sem jön.

            A két idős néne addig mosolygott, gügyögött, hogy elszenderedtek a báránybőrökkel teledobált heverőn. Már kezdett kínos lenni Lenuska becézgetése, hogy így kedves barátném, meg úgy drága barátném. Biztos voltam benne, hogy valami komoly baj lesz a dologból, amikor a kendőjével bekötötte a fejemet, és azt akarta, vegyem fel a hosszú szoknyáját. Szerencsére kívül hajba kaphattak valakik, visszafojtott, de mégis elég durva káromkodás hallatszott be, így lekaptam a kendőt és finoman észhez térítettem a menyasszonyt.

            – De ígérd meg, hogy egyszer majd felöltöztethetlek a ruhámba! – súgta, és csókos puszit nyomott a számra. Látta a meglepetésemet, gyorsan meg is magyarázta. – Minden barátnémet meg szoktam puszilni!

            Okosan tettem, hogy Lenuska lányos játékosságát komolyra fordítottam, mert hamarosan Tölgyesi uram hangját hallottuk messziről.

            – Imádkozzunk, mert ha apád megtudja a bolondériádat, hát engem agyon csap!

            Ő is kapcsolt, és amíg én a sarokban, a fal felé nézve letérdeltem, megrázta a két öregasszonyt, hogy ébredjenek, majd hangosan elkezdett imádkozni.

            – Te rendesen beszéled a mocskos rablók nyelvét? – nyitott be Tölgyesi uram. Rá sem nézett a nőkre, hanem csakis tőlem kérdezett.

            – Ha a törökre gondol uraságod, akkor bizony értem én!

            – Két átkozottat visznek a katonák, akik megálltak pihenőre és Varkovics nászomnak az az ötlete támadt, ki kéne kérdezni őket, de senki nem ért szót velük.

            Mentem az uraság után ki a keleti tornácra, mert oda hozatták fel a két rabot, hogy úri kedvüket töltsék az elfogott portyázókon. Meghajolva, illendően köszöntöttem az urakat. Gyors pillantást vetettem  a két ágrólszakadtnak látszó emberre, akik megkötözve a földön, félig térdelve feküdt.

            – Állítsd ide őket középre! – mutatta Nózi uram a bortól kicsit megbillenve a szolgának. A többiek, vagy nyolcan, hangoskodva röhögcséltek, élvezték a hatalmat a haramiák felett, akiktől valójában gyerekkoruktól rettegtek. Alig lehetett köztük, aki már találkozott az ellenséggel, inkább csak a hírük tartotta félelemben a vidéket, ahonnan jöttünk

            – Kérdezd meg tőle Titusz fiam, hogy anya szülte-e, vagy valamilyen állat! – bölcselkedett Béla uram, akinek talán még billegősebb volt a csizmája, mint a többieknek.

            – Hogy hívnak, te? – próbáltam tisztességgel viszonyulni az ismeretlenhez.

            – Így! – és próbált leköpni, de elrántottam a fejemet.

            Egy pillanattal később azt sem tudtam hol vagyok, mert a fejembe szaladt a vér, elhomályosult előttem minden, kivéve az arcot, amiből a két dühödt szempár meredt rám. Talán még el sem kezdődött a második pillanat, amikor lendült a kezem, majd a hirtelen felszínre tört sokéves dühöm akkora erőt adott, hogy a pofontól megemelkedett a török, maga alá gyűrte Béla uraságot, az elkaszálta a lábával Nódzi uramat. A másik rab is azon a szíjon volt, így négyen dőltek egy kupacba. Ahogy Nódzi uram lábai az égnek álltak, – az villant az eszembe ez az én művem, ennek még megihatom a levét.

            Elkaptam a lábát, húztam, próbáltam lehámozni róla az egyik törököt, aki alatt Béla uraság káromkodott csapkodva az ökleivel.

            – Jaj, urak, meg ne öljék őket, ezek nagy titkokat tudhatnak! – próbáltam úgy beállítani a helyzetet, mintha a büszke rokonok akarnának bosszút állni valamiért a betolakodókon.

            Gyorsan felemeltük őket, szerencsére értették a könyörgésemet: Próbáltak minél harciasabbnak látszani, és közben verték a szerencsétleneket, mint a motolla. Láttam, hogy Nódzi uram a nagy harcban úgy csapott véletlenül Béla uraság hasába, hogy az újra legalulra került, Szerencsére hirtelen vége szakadt az egésznek. A két háborgó uraság kezébe azonnal tele kupát nyomtak, amint lábra tudtuk állítani őket, a két törököt meg kilökdösték a folyosóra. Hamarosan zeneszerszámért kiabáltak, így el is felejtették az előbbi nagy vallatási lázat.

            – Menj vissza Titusz fiam, ügyelj arra a lányra, ma még én is beszélni akarok vele! – bocsátott el Tölgyesi uram.

            Amikor a társalgón mentem keresztül feltűnően csendesebbek voltak a beszélgető nők. Igaz, a fiatalabbak mind elmentek, csak pár vénasszony magyarázott egymásnak. A menyasszony ajtajánál álló lány intett, hogy várjak, aztán eltűnt. Előbb nem volt ez itt gondoltam, de amikor az ajtó félig kinyílt, és Lenuska anyját láttam beljebb, mindjárt megértettem; a naccságos asszony szolgálója volt a strázsa.

            – Mit tettél ezzel a lánnyal te doktor, olyan nyugodt, mint egy kezes bárány! Már azt hittem, egy eszementet adok férjhez holnap, erre újra megleltem az én bűbájos lánykámat! – kaptam a dicséretet.

            Ilyen közelről még nem láttam eddig az asszonyságot, hát most meglepett, mennyire fiatal. Válaszolni akartam, de a még nyitott ajtóban megjelent Ilus, és a szőlőlugasokról kezdett áradozni. Gondoltam, nekem itt most semmi dolgom, kértem, bocsássanak el, mert az urak annyi parancsot osztottak ki, hogy sosem érek a végére a dolgaimnak.

            – A szolgád, az a süketnéma ott lófrál a falon kívül egy fiúcskával, fogd őket dologra, és gyere csak vissza! – Ilon ezt úgy félvállról vetette oda, bár érződött, csak a kapcsolatot akarja melegen tartani, mert eddig még semmit sem beszéltünk a találka megszervezéséről.

            – Bambolics egy fiúcskával?

A lélegzetem elállt egy pillanatra, mert olyan sejtésem volt, hogy ez nem egy egyszerű fiúcska.

            – Hajtók lehettek az uraknál, akik kilovagoltak őzet űzni. Az a szegény ló csupa hab úgy meghajtották, de az is lehet, hogy visszafelé ketten ültek rajta.

            Csak álltam ott, mint egy szerencsétlen. Bambán néztem, motyoghattam is talán, mert Ilus halkan visszakérdezett.

            – Bözse?

            Csak bólogattam és mélyen meghajolva kihátráltam, majd mint egy eszetlen rohantam végig a belső udvaron, ki a mezőre.Tekingettem, merre láthatom meg Bambolics feltűnő rozsdafoltos lovát. Alig lehetett észrevenni, de szerencsére éppen a fiúcskára figyeltem fel, ahogy a bokrok közti száraz fához kikötött sovány lovat csutakolta egy ággal. Hát mit mondjak, nem volt neki valami bájos kinézete. Haja csupa zsír, az arca piszkos volt, a dereka meg övet utánozó egy gúzzsal volt körbekötve. Amikor észrevett, első mozdulata olyan volt, mintha elém akarna futni, de hirtelen meggondolta magát, és leguggolva várta, hogy odaérjek.

            – Te hogy kerülsz ide?

            – Amikor a komád hozta a kenyeret, meg a zsákot, nem tudtam parancsolni a vágyakozásomnak, és el akartam venni tőle a lovat, hogy utánad jöjjek! Nem engedte volna a világ minden kincséért sem, így megegyeztünk, hogy visszafelé elhoz.

            – De hát akkora távolságot ez a gebe? Hogy bírta két emberrel?

            – Remeg is rendesen - simogatta–mega sörényét. – Ő nem ült fent mindig, néha futott a ló mellett – tette még hozzá.

            – Ha valaki meglát és megkérdezi honnan jöttél, kiderülhet a turpisság!

            – Ugyan már! Ha idevalósi kérdezi, akkor a menyasszony szolgáihoz tartozom, ha meg a Tölgyesi rokonságból, akkor azt mondjuk, hogy a Bambolics komádnak az öccse vagyok.

            – Vigyázz, mert a szemeid elárulhatnak!

            – Jól van már no, nem akarok én lófrálni össze-vissza, csak Ilust keresd meg nekem.

            – Nem jó ez így, mert a hangod biztosan elárul!

            – Menj, beszélj Ilussal! … Menj már!

            Nem kellett sokáig keresnem, mert megláttam egy nagy csapat nő között. A vadászatból visszatért férfiakat nézték, akik az udvar közepén rakták sorba a lelőtt vadakat. Sokan jöttek, nagy kompánia volt kint az uradalom északi részén, mert dél felé nem volt ajánlatos vadat űzni. Lent délen a Sztevanovicsok egyik faluját nemrég rabolták ki török portyázók. Kegyetlen idők jártak akkoriban, nem játszi vadászatra valók, de így, sok fegyverrel, szinte egy egész bandériummal elkísérve, jól múlatták az időt az uraságok.

            – Ő az? – lökött oldalba valaki, amikor próbáltam Éstvány egyik társánál érdeklődni. Ilus tolakodott mellém észrevétlenül, de csak annyit tudtam mondani neki, hogy igen, mert az urak közül egyiknek göthös lett a gyereke, ahhoz kellett azonnal mennem. Nagyon rám szoktak az utóbbi időben. Ha valakinek baja támadt, az volt első szava: Szaladjon már valaki a Tituszért.

            Később kerestem Bözsét mindenütt. Bejártam a falakon kívüli kis szekérvárost, aztán Bambolicsot kutattam, de hiába leltem meg, ő sem tudta hova tűnhetett. Már késő este volt, amikor a mulatozók közt Béla uraságot vettem észre aki az asztalra borulva aludt. Éppen két szolga próbálta felébreszteni, mert vitték volna  a szálláshelyére.

            – Hagyjad pajtás, majd én segítem! – szóltam rá egyikükre – Ilus naccságosasszony küldött érte!

            Felkaptuk ketten, hogy minél hamarabb eltűnjünk vele a kőépületben, de amint felébredt, elkezdett úgy énekelni, ahogy a torkán kifért. Jól érezte magát, ahogy két oldalról kezét, lábát átölelve vittük, mert amikor a nóta végére ért, azt akarta vigyük vissza, mert mégiscsak inna még egyet. Ismertem a fiút, akivel most párban tettük a dolgunkat, sokszor végigcsinálhatta már ezt az ágyba cipelést, mert intett, dehogy visszük vissza. Mire kopogtunk a sötét folyosó egyik ajtaján, már újra aludt.

Bent egy mécses pislákolt, mégis nagyon világosnak tűnt minden, mert a szép fehérre meszelt falak szinte világítottak.

            – Fektessétek a subára! – Ilus határozott hangon szólt ránk. – Titusz?! – csak ennyit tudott kinyögni a meglepetéstől, amikor felismert.

            – Bözse eltűnt!  –  Az én mondókám is nagyon kurtára sikeredett, mert amikor a fiú kiment, különös érzés kerített hatalmába: Hogy kerülök én egy ekkora úr szobájába éjnek idején?

            – Gondolod, hogy mégiscsak elvitte az ördög? – hallatszott a szoba belsejéből.

            – Egy huri a sötétben? – Olyan boldogság öntött el, hogy elmúlt minden nyomasztó érzésem, mert Bözse hangja szólított a kiakasztott ruhák mögül.

            Felejthetetlen éjszaka következett.  Ilus már elsiratta a testvérét, így most, mint két gyereklány bolondoztak, régi kedves eseményeket felidézve örültek egymásnak. Történeteket meséltek, amik nekem szóltak, de egymásnak is bizonygatták, nagyon jól emlékeznek a több mint tíz évvel ezelőtti csínytevésekre is. Dalokat énekeltek, amiket én nem ismertem. Az alvó úrra oda sem figyeltek, ismerték már, ilyenkor fel nem tudná ébreszteni semmi sem. Hiába csitítottam őket, hogy meghallhatják odakint és bekéretőzik valaki. Ilus csak legyintett, betolta a reteszt az ajtón, aztán egy dalt kezdett énekelni.

            – Ezt is? – Bözsébe mintha darázs csípett volna.

            – Halkan! Jó? – Ilus is kicsit megilletődött a merészségén.

…és elkezdtek gyönyörű hangon énekelni egy szokatlanul hullámzó dalt.

Tűzbe veszett felhőcskéből
hét-szín kapu nyílik,
gyémántkőből szöktem hozzád
kísérlek a sírig.
Lélek tükre tiéd lettem
lényem benned díszlik

Jártam égen, föld alatt is
nyugtom mégsem leltem,
itt csillogok a szemedben
jó, hogy útra keltem.
Lélek tükre rejts magadba,
innen lesek csendben.

 

 

 

            – Nekünk nem szabad tovább! – csaknem egyszerre mondták magyarázatul, miért hagyták abba.

            – Van tovább is?

            – Még hosszan, de arra már csak egy másik nyelven, amit mi sem értünk.

            – Valakitől csak tanultátok!?

            – Anyánktól, de azt a nyelvet csak egyedül ő értette.

            – Ha egyedül ő értette, akkor honnan való az a nyelv? Miféle nyelv lehet az, amit csak egy ember ért?

            – Valahonnan messziről, nagyon messziről. Soha senki nem akadt, akivel „úgy " beszélni tudott volna.

            – Senki?

            – Tudod, ő egy lopott asszony volt. Amikor apánk elhozta, csak azt a nyelvet beszélte. – segített Bözse is a magyarázkodásban. – Sohasem árultak el többet anyánk múltjából. Azt mondta apánk, ha mégis kérdezgettük: Messzebbről való, mint ahol a nap felkel.

            A kényelmetlen érzés, ami az első percekben hatalmába kerített már rég messze tűnt. A falakon imbolygó árnyak, amiket a mécses varázsolt oda, régi esték kedves emlékeit idézték, Ilust meg mint rokont, barátot kérdeztem már, vagy beszéltem neki bizalmasan bánataimról, örömeimről. Bözse talán tudatosan, talán nem, de egészen hozzám bújt, jelezve, mi együtt vagyunk, ha védelmet keres, már van kihez menekülni, de ha úgy hozza a sors, ő bármikor kikaparja a szemét annak, aki engem sérteget. A fárasztó nap után lassan elcsendesedtünk, Bözse el is aludt a karomra támasztva a fejét, Ilus is csak az illendőség kedvéért mesélte még egyik régi közös élményüket, mert ha már elkezdte be is kell azt fejezni.

            – Hogy került ide az én szentem? –­ Egész este meg akartam már kérdezni, de valahogy mindig elmaradt.

            – Ja, ő? – simogatta meg az alvó testvérét – Elmentem keresni a fiút, és vittem rissz-rossz göncöket, amiket a lányok viselnek. Magára kapta őket, és már jött is utánam, hozta a kosarat, mint ahogy a szolgálók szokták.

            – A szoknya alatt rajta van még az én ruhám is?

            – Rajta hát! Ha kell, fiúnak tetteti magát, ha kell lánynak.

            – Nem lesz az jó úgy!

            – Tudod, mit? – Ilus, mint aki nagy dolgot talált ki, lelkesen magyarázta. – Amíg nem indulunk vissza, ő lesz a szolgálóm.

            Úgy is történt. Másnap, az esküvőn Bözse már a szolgálólányok közt állt, bámészkodott, amikor az ünneplő menet hintókba szállt, és a kőtemplomos Erdicsre hajtatott ahol egybekelt az ifjú pár. Ott álltam mögötte nem messze, bújtam, nehogy valaki beteghez citáljon, amíg a többiek vígan integettek. Volt, aki már nagy jókedvében nótát kezdett az itt maradt muzsikásoktól kísérve. Kérdőn intettem a fejemmel, amikor összetalálkozott a tekintetünk: hogyan legyen tovább? A többiek közt furakodva, igyekezett egészen közel kerülni hozzám.

            – Menjünk utánuk! – próbálta túlkiabálni a zsibongó nézelődőket.

            – Repüljünk? – értetlenkedtem.

            – Hozd a lovadat, elvisz az kettőnket! Erdics itt van a szőlősdombon túl.

            Bözse így, ebben a szolgalétben érezte magát igazán otthonosan. Vidáman kiabált, bolondozott, boldog volt, hogy nem kötik az előkelőséggel járó kiállhatatlan szabályok. Valóban közel volt a templom, talán egy nagyobbacska vágtára. Mire az utolsó hintó is bekanyarodott a templomkertbe, mi már a bokrok közül néztük az ünneplőket. Ilus, amikor meglátott bennünket, úgy elkezdett nevetni, hogy Béla uram nem tudta mi lelte az asszonyát. Csak tekergette a fejét, azt hitte valami vicces dolog történt valakivel. Kísérték az urakat és az asszonyaikat szolgák, de Ilus nem merte Bözsét kitenni a vizslató szemeknek, nehogy mégis ráismerjen valaki, azért hagyta a kastélynál.

            Nem emlékezhettem már úgy igazán, milyen a keresztény templom belülről, bár az is lehet, hogy annak a kőtemplomnak az emlékeit utólag színeztem ki, ahova egyszer apám elvitt, amikor fát fuvarozott az uradalmi szekéren. A hadovácsi fatemplomot láttam múltkor, de az csak egy egyszerű szobának tűnt. Egészen másnak képzeltem eddig a magas falú, tornyos palotát, nem is hasonlított a török imádkozások helyszínére. Nagyon figyeltem, mi, hogy zajlik, elvégre templomszolgának szerződtem Folyondár atya mellé, és nem maradhatok szégyenben, ha ott kell majd a falu népe előtt segédkeznem. Nem féltem különösebben, mert Bözse majd eligazít a rejtelmek között, ha eltévednék, vagy ne adj Isten, Allah- hoz imádkoznék véletlenül fennhangon.

            Tetszett ott minden, kellemes emlékek maradtak meg bennem annak a napnak az első feléről. Már az is furcsán kellemes melegséggel árasztott el, hogy amikor a menyasszony észrevette, én is ott vagyok, minden pillanatban magamon éreztem a tekintetét. Ha éppen őt bámultam, és egymásba akadt a pillantásunk, elmosolyodott, mintha az égiekkel találkozott volna imája közben. Nem akartam, hogy Bözse észrevegyen bármit is a mi csendes barátságunkból, hát úgy tettem, mintha csak a festett szenteket nézegetném, vagy az urak szép ruháit. Nem zavart ez a túlzott ragaszkodása, mert ha belegondolok, egyedül énrám számíthat majd, ha elviselhetetlennek érzi az új életét, és segítséget akar kérni az apja urától. Az egyetlen leszek, akire titkokat bízhat, és hát köztudottan férfiember is vagyok, meg nem is, így nem lesz visszatetsző senkinek, ha valamikor magához parancsol.

            Utólag tudtam meg, csak véletlen volt, hogy nem dobtak ki bennünket, mert szolgáknak semmi keresnivalójuk sem volt bent az urak közt. Nekik kint, az ajtón kívül kellett letérdelve várakozniuk, majd a ceremónia végeztével, amikor a menet kígyózott a hintók felé, leborulva várniuk a parancsszóra. Igaz, én se szolga, sem úr nem voltam, így inkább a tudós tekintélyes pózában tetszelegtem, és jelenhettem meg ott is, ahol szolganép soha.

 

 

A riadalom

Bözse szerencsére éppen háttal állt, hallottam, ahogy elneveti magát, – napok óta most először. Erről eszembe villant, nem lesz ez így jó, igazítanom kell a bemutatásán, és mintha mennyire örülnék ennek, még megtoldottam

            – Szerencsére, ha énekelve beszél, egészen jól tudja ejteni a szavakat. Igaz, akkor nagyon elvékonyodik a hangja, de legalább érthető.

            – Az a fontos, hogy az esze ép, a többi nem számít! – Lonka néni öröme határtalan volt.

            – Mennyi ideig maradhat a gyerek, Titusz fiam? – Az atya legalább annyira fellelkesült a jöttünkre, mint a testvére.

            – Maradhat, ameddig szükség lesz rá atyám. Én is maradok a környéken még, amíg hasznomat veszik, csak utána indulok tovább.

            – Akkor én is megyek veled! – hajolt a fülemhez Bözse.

            – Az nagyon jó lesz, ha itt marad, mert nem tudom meddig tudok még lábra állni, sajnos Lonka szeme sem sokkal jobb, mint az enyém. Ha nem küldenek másik papot, misét sem lesz kinek celebrálnia, mert hamarosan székhez köt az öregség.

            – Most még vissza kell mennem nekem is, mert az esküvőre, meg a mulatságra őrnek szegődtem, keresnek majd, hogy  a posztomon strázsáljak, de ez a fiú, meg a bátyja máris dolgozhat!

            – Azt már nem, innen el nem mész, mert utánad megyek! – sziszegte felém Bözse.

            Ettől a naptól megváltozott az életem. Akkor mindjárt nem éreztem a változást, de ahogy telt az idő, egyre csak vártam, legyen már egy kis szabadságom, mégis minél jobban igyekeztem, annál több lett a feladatom. Igaz, akkor ott maradtam egész nap, sőt még éjszakára is, és nyugodt lélekkel mondhatom, az eddig megélt összes örömeimet egyetlen éjszaka újraélhettem.

            Úgy volt az, hogy Bambolicsot visszaküldtem, lássák, nem veszett el, és ha utánam kérdezősködtek, elmutogatta, merre gyógyítom a sebesültet, lábtöröttet, vagy ami éppen eszébe jutott. Mi azonnal hasznossá próbáltuk tenni magunkat, bár ez inkább csak rám vonatkozott, mert Bözse az égvilágon semmihez sem értett.  Ismerte a kerti veteményt, a konyhában otthonos lehetett, de amit munkának nevezhettem, az nem akart sikerülni neki. Húzta a gazt a templomkert hátsó végében, de hamarosan kiderítette, annak semmi értelme, és szerinte a paréj sokkal szebb növény, mint a cirok, maradjon az csak ott, ahol megszületett. Az atya támasztotta a falat, boldog mosollyal hallgatta a munkálkodásunkat, a néne meg valahol bent a paplakban főzött, mert amit hoztam – kölest, meg ezt-azt, – azonnal feltette főni, amint megérkeztünk.

            – Ennek a Jani gyereknek a szállását is rendbe kéne hozni! – szóltam az atya felé jelezve, van ennek igazi fiú neve is.

            – Van ám ott bent mindenféle, jobb lenne, ha mindjárt hozzáfognátok, nehogy besötétedjen, mert utána már hiába, meg sem találnátok a priccset!

            Mentünk azonnal, de hogy jobban rájöjjek az itteni szokásokra, csalafintán kérdeztem.

            – Lonka néni nem akart előbb elvinni valamit onnan, nehogy rosszul tegyünk-vegyünk és elkeverjük  a dolgokat.

            – Be nem tenné a lábát, ha bottal vernék, akkor sem! A hívek vittek oda fedél alá lomokat, amikor segíteni hívtam őket nagyobb ünnepek előtt.

             Nem is volt az az épületecske olyan kicsi, még el is volt két helyiségre osztva. Régen, amikor még mozgalmasabb volt erre az élet és jobb sorsa volt az itt lakóknak, egyikbe a lovat kötötték be, a másikban a templomszolga lakott családostól.

            Tele volt az zsúfolva, egymásra dobálva kitört lábú szék, szerszámok, sőt, még egy faragott szent is a falat támasztotta. Régen csinálhatták a faszobrot, sok nemzedéket kiszolgálhatott, mert az oldala ki volt rothadva – talán azért volt kitéve –, és még látszott, hogy verébfészket borítottak ki a szent kabátjából,  mert a maradék még lógott az oldalán. A belső szoba, amit Bambolics lakhatott évekkel azelőtt, meglepően tágas volt. Hatarasznyi szélességű nagy dézsa, támaszkodott a falnak döntve, mellette öntöttvas kondér, akkora lyukkal az alján, hogy az ujjam belefért.

            – Nincs itt semmiféle priccs! – forgolódott Bözse

            – Hát ez? – és dobáltam le a kacatot a sarokban lévő földbe ásott lábú ágyról. Amikor készítették, legalább három embernek szánhatták akkora volt, amolyan  széle hossza egyforma.

            Honnan került egy szolgaházba lenvászontakaró elképzelni sem tudtam, de ami még meglepőbb volt, úgy nézett ki, mint amit reggel mostak a patakban. Bözse rázta a szalmazsákot, lazította a belsejét, igazította a takarót, messze behajolva, hogy a falig érjen. Talán az ördög, talán az angyal súgott, de a következő pillanatban odakaptam a tekintetemet. Úgy feszült rajta a nadrágom, hogy annál férfivadítóbb látvány talán nem is lehet. Holdkórosként léptem párat, az ösztön kényszere lobbanthatta fel a lázam, mert mire felegyenesedhetett volna, mögötte álltam, és átöleltem. Amint fordult, az arcunk majdnem összeért, a szemeink arasznyi távolságról mélyedtek egymásba. Meglepődött, mert bár tudta, várta, hogy egyszer végre megtörténjen; minden gát szakadjon át köztünk, de hogy pont most, az mégis váratlanul érte.

            – Bejöhet a pap, vagy az öregasszony! – csak ennyit tudott kinyögni hirtelenjében.

            A pillanat varázsa engem is megzavarhatott, mert kerestem a szavakat; mit bánom én, egyáltalán nem érdekel sem a pap, sem a világ összes öregasszonya. Következő pillanatban a faragott szent adott feloldást a bénultságomból, amit a válla felett átnézve megpillantottam. Finoman elengedtem, a kezem lassan csúszott le a derekán, majd a korhadt szoborhoz léptem és átnyalábolva az ajtónak támasztottam.

            – No, Lonka néném, ezen próbáljon bejönni – buggyant ki belőlem.

            Mintha az utolsó akadályt csapta volna szét egy villám, úgy tört ki Bözséből a felszabadult sikoly-nevetés, és mint egy eszelős hajtogatta vihogva: Na, most gyere be!  Na, most gyere be! Már öleltem, amikor még mindig fel felnevetett, bár már inkább a szégyenlős zavarát űzte, hogy átadhassa magát a valósággá vált, sokszor végigfantáziált gyönyörűségnek.

            Nem mesélem el hogyan töltöttük el a délutánnak ezt a csodás szeletét, mert az úgysem érthető, azt érezni, megélni kell. Más volt, mint eddig bármelyik esetem, amikor asszonynéppel hozott össze a jó sorsom, bár mindegyikre csak hálával gondolhatok. Jó volt bolondozva csipkelődni, játékosan belemarni egymásba, amint a gyönyörök csúcsáról pihegve a visszatértünk a valós világba, és bár én csiholtam volna újra a tüzet, az ő józansága visszafogott.

            – Most ne, inkább menjünk újra ki, nehogy félreértsék a távollétünket!

            – Te csak maradj, pihend ki az utóbbi napok őrületét – mosolyogtam visszafordulva –, és vedd vissza az én szép régi ruhámat, hátha idetolakszik valaki vizitre!

            Felült a priccsen, nézte, hogy fordítom el a szobrot az ajtótól, és támasztom a falnak. A tekintetünk újra összeakadt, cinkos rebbenésekkel cikáztak az érzelmek, a kimondhatatlan egyszerű esküvések. Ez a pillanat volt az, mint másnak a pap és, az ismerősök serege előtt tett esküvés, hogy bármi történik is ezután, innentől közösek az örömeink, közösek a bánataink, innentől nincs visszaút.

            Tettem-vettem a bokrok alatt, próbáltam az elburjánzott mogyoróbokrok között kitisztítani az utat. Lonka néni már keresett bennünket, szerencsére meglátott, eszébe sem jutott, hogy a házunkhoz menjen szólongatni, merre vagyunk.

            – Erre vagyok, kedves néném!

            – Hát a fiúcska merre van? Gyertek, megfőtt az étel!

            – Elaludt, nagyon megviselték az utóbbi napok.

            – Szólj neki fiam, neki is ennie kell, bármilyen fáradt is. – Indult vissza, de még megjegyezte. – Azért elég buta dolog volt lánynévvel csúfolni azt a gyereket, szégyellni fogja, ha majd lányokkal incselkedik!

            Nekem is járt már az eszem azon, hogy lehetne a nadrágos Bözséből igazi szoknyás Bözsét csinálni, hát kicsit tétovázva próbáltam magyarázkodni.

            – Nem is tudom, hol kezdjem, de nektek is ismernetek kell Néném asszony ezt a fura történetet.

            – Mondjad már, hadd hallom!

            – Van ennek a Jani gyereknek, egy ikertestvére, onnan kezdődött a keveredés a nevével. A másik egy lány, akit otthon hagytunk, csak ezt a fiút hoztuk a lakodalmas menettel, hogy találkozzon a bátyjával. Vele keverték össze kiskorán, mert igaz, hogy egyik fiú, másik lány, de akkor is annyira hasonlítottak, ha ruha volt rajtuk, hogy egymás nevére ugyanúgy értettek, mint a sajátjukra.

            – Széplány lehet, mert ez nagyon helyre kis legényke, és ha még most is hasonlít…

            –  Hasonlít az, csak annak nagy, bodor a haja, mert szeret a folyóban fürödni.

            – De megfigyelted te!

            – Meg ám! Volt időm, mert hetekig náluk laktam.

            – Csak nem vetettél szemet rá te világcsavargója?!

            – Visszamegyek én még azért Lonka néném! Visszaviszem ezt a gyereket, és elhozom a lyányt, ha megígéri, hogy az atya összead bennünket!

            – Hú de forog az agyad Titusz fiam! – nevetett szívből.

            – Tudja az, hogy elmegyek érte. A fiút várják vissza a szülei, mert nagy arra a szegénység,, és  veszélyes az élet.

            – Veszélyes ám, nagyon veszélyes! – komorodott el az idős asszony. – Tavaly az egész falu, meg még a környékbeliek is mind behúzódtunk a hegyek közé az erdőségbe. Kegyetlen idők járnak.

            – Mitől lett az a nagy felfordulás?

            – Hát a török rabolt, űzött el mindenkit, ahogy mesélték a menekülök.

            – Annyian voltak?

            – Még a nagy várat is ostromolták hónapokig, de azzal nem bírtak.

            – Erre is jártak? – Nagyon meglepett ez a hír, eddig senki sem mesélt róla.

            – Szerencsére idáig nem merészkedtek fel. Félve jöttünk vissza, amikor a kastélyban maradt néhány fegyveres közül egyik hozta a hírt, hogy elmentek. Minden úgy volt, ahogy hagytuk, még az erdei haramiák sem mertek erre portyázni.

            – Mindjárt szólok a fiúnak, hogy jöjjön! –eszméltem, hogy a néne estebédre hívott előbb bennünket.

            Szépen telt az első napunk. Mentünk Bözsével a szegényes lakomára. Lonka néni, mintha valami nagy eseményt ünnepelnénk, a legszebb tányérjait szedte elő. Olyan fakanalakat rakott elénk, amelyikeket még nem használt senki, frissen faragva várták, hogy valaki szája felszentelje őket. Már esteledett, még akkor is beszélgettünk – egy öntöttvas kondér volt leborítva mellettünk –, és lökdöstük a parazsat. Meséltem róla, hogy egy hasonlóan lyukas kondérban főztük valamikor rég Mehmettel az étket. Be is akartam mutatni mennyire jól be lehet azt a lyukat csinálni. Faragtam bele egy fadugót, és amíg melegedett benne a víz lestük, mikor ég el a kiálló rész, mikor oltja el a tüzet. Talán életében nem bolondozott annyit a két idős testvér, mint most az én lyukas kondérom mellett. Bözse is bólogatott, amikor az atya fogadott velem, kiég az onnan, mielőtt a víz felforr.  Még amikor  kis favödörrel hoztam a vizet a kútról, eszembe jutott a dézsa ott bent a házunkban. Ha már eddig nem dőlt össze, talán csak meg kéne locsolgatni, és bedagadna, hogy akár a víz is megmarad benne.

            – Mit szólna atyám, ha bedagasztanám a nagy dézsát ott bent ezzel a forró vízzel?

            – Hozd ki fiam és dagaszd csak, jó lesz, ha újra össze tudjuk gyűjteni az esővizet az eresz alatt!

            – Kell annak vagy két nap mire mozdítható lesz, ott kell neki maradni egy darabig!

 

 

Nősülésem egy rozoga dézsában

 

            Addig-addig bolondoztunk, újabb és újabb kondérral forraltuk a vizet, hogy a mi dézsánk megtelt, és meg is maradt benne. Az atya még egy közös esti imát kezdett, amit mondtunk utána, majd behúzódtunk, hogy kipihenjük a napi fáradalmakat. Amikor behajtottam az ajtót, újra nekitámasztottam a szentet, biztonságosabb az alvás úgy, meg hát…

            Bözse élvezettel locskálta a meleg vizet a kezével, nem is gondolta, hogy nekem nem az esővíz miatt kell a dézsa. Már majd megvesztem a vízért, megszámlálhatatlan nap telt el, mióta a nagy folyón átkeltünk, és én azóta meg nem merülhettem. Úgy látszik vízi emberré váltam az évek alatt, nagyon kívántam már a lubickolást. Annyira azért nem volt nagy az a dézsa, hogy úszni lehessen benne, főleg nem két embernek, de mégis, talán az éj felén túlig benne ültünk, és mindent, amit két nagy gyerek, vagy inkább két elszerelmesedett ember kívánhat, azt mi kicsikartuk ott a sorstól.

            Másnap még maradnom kellett, mert Bözse az istenért sem akart egyedül maradni.

            – Én is veled megyek, megvárlak majd valahol az erdőben – erősködött – hátha Ilus ki tudna lovagolni valamilyen ürüggyel!

            – Majd talán később, egy másik napon, de egyelőre nem jöhetsz még a kastély közelébe sem! Holnap reggel elmegyek, és estére vissza is jövök, valahogy tudatom majd vele, hogy jól vagy!

            Riadt arccal nézett rám, hogy mégis itt hagyom, de belenyugodott, mert tudta, így kell ennek lenni. Harmadnap reggelén aztán mire virradt, már a kastélyhoz közeli kis falucska poros utcáján léptettem. Búhegynek hívták, szerencsétlen település volt, mert az itt lakóknak még több bajuk akadt a török portyázókkal, mint a hadovácsiaknak. Volt ez már felgyújtva, kirabolva, de hosszabb időre sosem néptelenedett el, mert az uradalom kastély körüli munkáit az itt lakók végezték.

            A szekértáborban ez idő tájt már ébredt a szolganép. Bambolicsot kerestem. Egyik nap  mutatta, hogy a szénapajta belső zugában van egy kitűnő fészek kiképezve; télen, nyáron ott szokott aludni, hát most is ott találtam rá. Nehezen ébredt, mert bár ő volt a viccek céltáblája, mégis kivételezett személyiségnek számított a szolganép között, így az esti tivornyát is a legvégén hagyta ott. Az uraknak eszébe se jutott, hogy az egyszerű embereknek is ünnep volt minden nap, mióta megjöttek a vendégek. Ők is összejöttek esténként munka után, és megrendezték a maguk kis mulatságait.

            – Térj már észhez, – noszogattam – sok dolgunk lesz ma! Béla uraságot láttad-e este?

Bólogatott, és mutatta, itt járt a falon kívül, engem keresett.

            – Mit mondtál neki?

Lett erre mutogatás! Alaposan akarta megismételni kezével, lábával, hogyan magyarázta el merre is vagyok. A kezeivel úgy tett, mintha tehenet fejne, a fejét oldalra fordította, ájulást színlelve lihegett, és arra mutogatott amerről jöttem.

            – Azt mondtad, hogy tehenet mentem kúrálni Hadovácsra?

Bólogatott nevetve, örült, hogy ilyen könnyen "szót" értettünk

            – Ilus naccságát a Béla uraság feleségét nem láttad valahol? – kérdeztem, de csak nézett bambán.

            Persze, hogy nem láthatta, hiszen az asszonynép nem jött csak úgy téblábolni a falon kívülre, esetleg ha hintóval kerültek a lugasig, meg vissza. Éstványt kerestem aztán, de úgy látszott, nem jutok hírekhez. Vele sem sikerült összetalálkoznom. Úgy okoskodtam, legegyszerűbb az lesz, ha az étekkészítők házához megyek, mégiscsak azok tudnak legtöbbet az urak jövéséről, menéséről, meg hát Lonka néném konyháját is fel kellett volna töltenem és onnan a legegyszerűbb az.

            – Miért keresett a Béla uraság nem tudod? – szólítottam meg az egyik szakácsfélét, akivel már idefelé alaposan összebarátkoztunk.

            – Te vagy a kiherélt Titusz? – kérdezett az üst mellől egy nagydarab ember, akit még sosem láttam, biztosan idevalósi volt.

            – Miért kérdezed, tán üzent valaki?

            – A Tölgyesi nagyságos úr kerestetett, még az este.

            Na, szépen vagyunk! Már az egész vidéken úgy vagyok elkönyvelve, mint akit tényleg kiheréltek a törökök. Első pillanatban felháborodás futott át rajtam, de aztán elmosolyodtam. Jól van ez így, gondolják csak, tőlem azt hisznek, amit akarnak, nekem elég, ha az én Bözsém tudja az igazságot.

            Híre mehetett, hogy a kastély falain belül vagyok, mert hamarosan egy lányka szólított meg, menjünk hamar a katonához, majd ő az úrhoz vezet.

            – Valami teát ismersz-e, amitől megnyugszik az ember? – faggatott Tölgyesi uram, aki végső elkeseredésében fordulhatott hozzám.

            – Az ima megnyugtatja a lelket, naccságos uram – válaszoltam, de a mély meghajlásból fel nem néztem volna, mert akkora illetlenséget mégsem követhettem el.

            – Napok óta imádkozik, nem használ neki! Volt itt pap kettő is, mégsem tudták megnyugtatni.

            – Talán egy kis áfium jót tenne, ha az uraság teában iszogatná.

            – Nem uraságnak kell az, hanem a menyasszony betegedett meg, és holnap az esküvő, ki kell kúrálni valahogy addigra. De hát mi azaz áfium?

            – Mákony annak a másik neve – fordultam felé.

            – Ne hajbókolj itt, hanem állj, mint egy uraság; elvégre királyi orvos segéde voltál.

            – Az megnyugtatja – egyenesedtem fel.

            – Az igaz lehet, csak el ne aludjon tőle!

            – Vannak még füveim, úgy együtt biztosan helyre billentik a lelkét.

            – Inkább alvajáróként vezessék az oltárhoz, csak ne siránkozzon az eget káromolva - mond–a az úr elgondolkodva.

            Szabad bejárást kaptam az asszonyok lakrészébe, ahova amúgy nem illett a férfiembernek csak úgy belesni. Itt pihentek napközben a menyasszony kíséretével érkezett lányok, asszonyok; itt csinosították magukat, itt mesélték egymásnak, ki milyen furcsaságot tapasztalt az új rokonoknál. A menyasszony külön szobában egyik nénikéjével lakott. Oda az apján kívül férfiember be nem léphetett, csak mostantól én, mivelhogy a férfiasságom helyett, a tudomány dominált az életemben. Ezt a dominál szót, a paptól hallottam még idejövet, nagyon megtetszett, így minden beszélgetésnél úgy használtam, mint a tudósok egyik felsőbbrendű kifejezését.

            Amikor beléptem abba az asszonyi lakrészbe, Ilus naccságosasszonyt kerestem a tekintetemmel, de hiába. Beszélnem kellett vele mindenáron, mert félő volt, hogy a török portyázók miatt hirtelen indulnak majd vissza, de előtte meg kell, hogy tudja, a testvére él és virul.

            – Lenuska alszik Petyuskám! – szólt utánunk az egyik idősebb asszonyság.

            Tölgyesi uram csak legyintett; mit számít az most, hát majd felébred. Igaz lehetett, hogy aludt, mert amikor kinyílt az ajtó, és beszűrődött a kinti zaj, felkönyökölt majd meglepődve nézett rám.

            – Kislányom, itt van ez a Titusz doktor, fogadd meg a tanácsait, mert ő tudja, hogyan kell bölcsebbé tenni a lelket! –, simogatta lányát az apa. – Holnap újra az én kedves vidám lánykámat akarom látni a menyegzőn! Minden praktikát ismer, bízzál meg benne!

            – Titusz?! – hallottam a szoba túloldalából, amint az ott egymással suttogók közül a háttal ülő felénk fordult.

            Ilus volt az. Megdermedtem egy pillanatra, aztán ösztönösen az ingem alá nyúltam, és az arcomhoz húztam Bözse rózsaszín kendőjét. Láttam, a látványra neki is elakadt a szava, mert csak bámult, hol a kendőre, hol a szemembe. Valóban csak pillanatokig tartott az egész, és senki más nem vett észre belőle semmit. Még az sem tűnt fel, hogy a számra tettem az ujjamat, mint amikor csendet kérünk a másiktól.

            Tölgyesi uram egyre felszabadultabban beszélt, elmúlt a görcsös idegessége. Látszott, hogy elviselhetetlen tehernek érezte eddig a lánya már-már eszelős ellenkezését a vőlegénnyel szemben. Hinni akart benne, hogy én majd hatni tudok a szerencsétlen lánykájára, aki végképp nem értette miért kell neki messzi idegenben élni majd az életét olyan emberek közt, akiktől irtózik. Magunkra is hagyott ötünket, hogy a két sógornő, a nagynéni és én majd mosolygós menyasszonyt faragunk belőle. Alig tette ki a lábát, Ilus máris súgva kérdezte.

            – Honnan van nálad az a kendő? A Bözse kendője, mi?

            – Az! – bólintottam.

            – Meghót?

            – Nem! – ráztam a fejem.

Mintha kővé változott volna, mozdulatlanná merevedett, szólni nem tudott, a három nő csak nézte döbbenten, nem értették mi lelte. A döbbenet akkor oldódott, amikor alig észrevehető mosoly suhant át az arcán.

            –  Mi van veled? – kérdezte Lenuska ijedten.

            – Á semmi, csak eszembe jutott egy régi eset!

            – Meséld már, mi az?

            – Nem számít az most! Inkább halljuk, mit akar a doktor!

            Elmondtam, ilyenkor csak a mákony okozta nyugodt, rózsaszínben játszó lelkiállapot vezethet a gyógyuláshoz. Van nekem belőle, a falakon kívül egyik ponyvás szekéren őrzöm a többi összegyűjtött füveim mellett, csak üzenni kellene Éstvány komámnak, aki a szekerek őrzője mostanában, hogy küldjön fel belőle ide a kastélyba.

            Ilus jött volna velem, hogy azt az aszalt mákgubót segíti elhozni, és meg is főzeti valamelyik szakáccsal; mert mindenáron bizalmasan szeretett volna velem pár mondatot váltani. Nem akartam újra végigmenni a nagytermen, ahol biztosan megállítottak volna az asszonyok, hát csak halkan, mintha titkos receptet magyaráznék, az ajtóig kísértem.

            – Hol van? – ragadta meg a kendőt, ami az ingem alól kilógott.

            – Jó helyen, jóllakottan, semmi baja neki.

            – Nem fulladt a mocsárba?

            – Dehogy fulladt!

            – Az ördög sem vitte magával?

            – Nem vitte azt senki sehova. Mielőtt visszaindultok, eljön látogatóba hozzád, csak megleljem a módját.

            – Itt van a kastély körül valahol? Elmegyek én hozzá az éjszaka, Béla úgyis eszméletlenre issza magát, mire besötétedik!

            – Nem lehet, sokkal messzebb van, mint gondolod! Most menj és küldj szolgát a mákonyért, ráérünk még kifundálni, hogy csináljuk!

 

 

A menyasszony „barátnéja" lettem

 

            Ment boldogan, mintha kicserélték volna, – még tán énekelt is, amikor betette az ajtót. A két nagynéni jött ment, hagyta, hogy a menyasszony nekem panaszolja a bánatát, mert ők már nagyon unták a sirámait.

            Odaültem közel hozzá, nem volt gondolatom, mit tehetnék a teafőzet itat%

Oldal: Dugovics Titusz igaz története
Ginseng (novellák, versek) - © 2008 - 2024 - megnyilvanulas.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat